Írta: id. Rákócza Richárd

Kedves Öcsém! Dühös, keserű levelet kaptam Tőled. Egy tudományos, ismeretterjesztő folyóiratban olvastad Neves Etológus cikkét, amelyben minket – embereket – a csimpánzok unokatestvérének nevez. Azt hitted, hogy a Vasfüggöny lebontásával új, tiszta eszmék áramlanak szegény honunkba. Hogy új erőre kap a Teremtés gondolata…

Kedves Öcsém! Olvastam azt a cikket. Pontatlan vagy. Neves Etológus nem állította, hogy a csimpánzok az unokatestvéreink. Neves Etológus csak hivatkozott egy – már elhunyt – etológusra: Konrad Lorenzre. Ő mondta, hogy a csimpánz az ember unokatestvére. Lorenz professzorra hivatkozni, egyáltalán: Tekintélyekre hivatkozni divatos már vagy kétezer éve.
 A tudást, a haladást évezredek óta fojtogatják a Tekintélyek. Arisztotelész volt hajdan a Tekintélyek Tekintélye. Krisztus születése előtt 384 esztendővel látta meg a napvilágot. Ő lett a világhódító Nagy Sándor nevelője, filozófus volt és számos könyv szerzője. Tekintéllyé vált. A benne és a többi Tekintélyben való hit az, amikor már nem a dolgok természetéből, hanem a Tekintélyek – Auktoritások – állítása szerint gondolkodunk.
Arisztotelész sok könyvet írt, egyet Az ember anatómiájáról. Ezt a könyvét is másolták kétezer esztendeig, míg Galilei ki nem fakadt ellene.
 Galilei neve neked is ismerős, kedves Öcsém, a fizikaórákról bizonyosan, hiszen kísérleteivel ő alapozta meg a kinematikát és a mechanikát. Hanem van egy alig ismert munkája: a Párbeszédek. Ebben a művében egy anatómus bemutatja konzervatív barátjának, hogy az idegek kiindulópontja nem a szív, hanem az agyvelő. Ott fekszik előttük a felboncolt holttest. Mit mond erre az Arisztotelészen nevelkedett tudós?

„Oly világosan és szembeszökően mutattál be mindent, hogy ha nem állna ezzel szemben Arisztotelész szövege, mely világosan azt mondja, hogy az idegek kiindulópontja a szív, kénytelen lennék elismerni, hogy igazad van.”
Talán ekkor kezdődött az akkor-se-hiszem-el-ha-látom kora, ami még napjainkat is mérgezi.
Egely Antal fizikus, aki a Központi Fizikai Kutatóintézetben dolgozott, ezt írja 1989-ben megjelent könyvében:
„Itthon lépten-nyomon tilalomfákba ütköztem a munka során, néha egészen furcsa okokból. A mágneses anomáliák mérésénél például azért nem kaptam engedélyt a mérés lefilmezésére, mert nem akarták, hogy bárkivel is bármiféle vitába keveredjünk. A vízforgatási kísérleteket azért tiltotta be egy akadémikus, mert azt mondta, hogy: ’Akkor sem hiszi el, ha látja és ilyen dolog nincs, mert nem lehet és azért nem lehet, mert nincs’.”

Látod, kedves Öcsém, itt van az akkor-se-hiszem-el-ha-látom kora a harmadik évezred küszöbén!
 Nézzünk egy másik ókori Tekintélyt: Strabónt. Fiatalabb Arisztotelésznél, Krisztus születése után 63-ban látta meg a napvilágot. Csodálatos könyveket írt az akkor ismert világról. Rendkívül színes földrajzi, néprajzi és társadalomtudományi leírást nyújt Geographika című könyvében, de leírt nem egy szamárságot: ugyan hogyan kell majmot fogni?
„Ennek az állatnak a vadászata kétféleképpen történik. Utánzó hajlamú és a fákra menekül. Amikor tehát a vadászok a fákon ülve látják őket, egy tál vizet tesznek le előttük, s a szemüket öblögetik benne, azután víz helyett egy léppel telt tálat téve oda eltávoznak és messziről lesik őket. Az állat erre leugrott, bekente magát léppel, s amint a szemét behunyta, a szempillái összeragadtak; akkor azok odarohannak és élve fogják el. Ez az egyik módja”, folytatja Strabón, „a másik pedig a következő: zsákokat húznak fel, mint nadrágokat, majd eltávoznak, de másokat hagynak ott, melyek bozontosak és belül léppel vannak bekenve; ha ezekbe bebújnak, könnyedén el lehet őket fogni.”

 Telt-múlt az idő, múltak az évszázadok. Felvirágzott és megbukott a Római Birodalom, Atilla hunjai fenyegették Európát, a magyarok bejöttek ide, a Kárpát-medencébe, a tatároktól rettegtünk, aztán létrejött a török világbirodalom, felfedezték Amerikát, győzött a francia forradalom, gyarmatbirodalmak születtek – és ha hiszed, ha nem, kedves Öcsém, Strabón fantazmagóriáját másolták századokon át majdnem kétezer évig!

Itt van a kezemben Peregriny Elek Természettörténet című munkája 1852-ből. Ő is leírja, hogyan kell majmot fogni!
„Egy ember például, olly helyen, hol leginkább tartózkodnak, csizmáit többször fel és lehúzza, ott hagyván egy pár csizmát, melly belőlről szurokkal van be kenve, odébb áll. Erre a majmok legottan ott teremnek, a szurkos csizmákat nagy mohón felhúzzák, s így minthogy a mászás és futásban gátoltatnak, fogságba kerülnek.
Vagy pedig egy tál vízből valaki arcát mosogatja előttök, s eltávozván, egy tálban enyves vizet hagy hátra. A majmok tüstént oda sietnek, ábrázatukat hasonlóképp megmosandó, s az enyves vízzel szemeiket úgy beragasztják, hogy azután mit sem látnak s úgy elfogatnak.”
 Aztán itt van előttem egy másik könyv: Raff György’ Természethistóriája Gyermekek’ számára. A’ kor’ kívánatához alkalmazva kijavította Stancsics Mihál. Harmadik, kitisztázott kiadás. Tizennégy színezett táblával ’s egy czímképpel. Pesten, Emich Gusztáv sajátja. 1846. Raff György könyvében is olvashatni, hogyan fogjunk majmot. Ő is leírja az enyves vízzel való szemragasztást, a szurkos csizmácskákat – ez is haladás a Strabón-írta belül bozontos zsákhoz képest, de újat is javasol. Íme: „…vagy ismét, hol lehúzza, hol felhúzza az ember előtte nadrágját, ’s egy kicsiny, gyantával bekent nadrágcsát tesz elibe. Már mivel igen nagyon kandi, és rendesen mind azt megcselekszi, a’ mit lát, tehát felhúzza ezen ragadós nadrágot is ’s íme az ostoba, nem tud többé futni, annál kevésbé ugorni, ’s így fogságba kerül.”
Strabón segedelmével nem csak majmot, de elefántot is foghatunk! Hogyan? Íme a mód:
„[Az elefántevők] megjegyzik maguknak azokat a fákat, amelyekhez az elefántok támaszkodva pihenni szoktak, a másik oldalról odalopódznak és a tövénél bevágják. Amikor tehát az elefánt odamegy és nekitámaszkodik, a fa eldőltével maga is elesik, felállani pedig nem tud, mert lábszárcsontja egyenes és nem hajlik…” Ezután az elefántevők megölik, feldarabolják stb.
Kedves Öcsém! Már Strabón születése előtt láttak Európában elefántokat, hiszen Hannibál harminchét elefánttal – és sok ezer katonával – ostromolta Rómát. Később a Birodalom cirkuszaiban is szerepeltettek elefántokat, százféleképpen kínozták a szegény ormányosokat. Az emberek ezrei, tízezrei látták, hogy az elefántnak igenis hajlik a lába! Strabón műveit mégis másolták, nemzedékről nemzedékre adták tovább ezt a szamárságot. Hogy meddig? Kapaszkodj meg, kedves Öcsém, történelmi időben mérve egészen napjainkig!

Könyvszekrényetekben sok kötetet láttam Herczeg Ferenctől. Mesélted, hogy olvastad tőle a Pogányokat és jót mulattál Huszti Huszt szélhámoskodásán. Vedd csak elő az Emlékirataim című könyvét.

Első elemista koráról így emlékezik az író:
 „Előttem is megbukott a tanító úr, amikor az elefántvadászat titkait elmagyarázta. Az elefánt soha nem fekszik le a földre, mivel nem tudja behajlítani a térdét, egész lába egy darabból van. Aludni úgy szokott, hogy nekitámaszkodik a fának. A vadásznak most már csak ki kell lesnie, melyik az a fa, akkor aztán megfűrészeli és a többi már gyerekjáték. Az álmos ormányos nekidől a fának, a fa eltörik, az elefánt a földre esik és mivel nem tud fölkelni, könnyedén el lehet fogni.

Miközben a tanító úr magyarázott, én fölkeltem és azt mondtam:

– Tanító úr, kérem, én láttam elefántot a cirkuszban, az parancsszóra letérdepelt.
– Akkor járjon a szád, ha kérdezlek! – utasított rendre a szigorú pedagógus.”
Ferike tehát szembeszállt Strabón kétezer éves szamárságával. Igaz, letorkolták, de bizonyára a századforduló adta meg a kegyelemdöfést a merevlábú elefántról szóló mesének.
Elismerem, hogy annak idején nem minden szegény, falusi tanító látott elefántos állatseregletet, hanem a fecskék bizonyára ott repkedtek a szemük előtt!
Raff György Természethistóriájában a fecskék is szerepelnek. A szerző a kor divatjának megfelelően beszélteti az állatokat, azok magukról vallanak:
„Én pedig, partifecske, gödrökben, vízárkokban és magas partokban csinálok fészket… őszön és télen át fészkemben, a sziklák hasadékaiban ’s odvas fákban rejtem el magamat és ott vagyok egész tavaszig némi ájulásban… ’s így cselekszenek rokonaim is a’ kövifecskék. A házi és füstifecskék pedig lábaikat és fejüket egymásba dugván csomóstul elbuknak a’ tóba, és szintúgy nem fulladnak ’s nem döglenek meg mint én, hanem kikeletkor ismét elevenen jőnek elő.”
Mindez 1846-ban nyomatott – mint írtam – és „a’ kor kívánatához alkalmazva kijavította Stancsics Mihál”.
A fecskékről írtak után egy oldallal következik ebben a könyvben „A’ Lappantyu”.
„Miért hívják lappantyúnak. Azért, mert lappangva jár és este mint a’ tolvaj. Hát kecskefejőnek miért nevezték? Mert Arisztotelész, a’ természetet vizsgáló bölcs azt költötte róluk, hogy éjjel a’ kecskeólakba mennek, ’s ott a’ kecskéket kiszopják. Arisztotelész után Plinius ismét azt írta felőlük, ’s így terjedett el a’ mese hovatovább. De most már egy okos ember sem hiszi azt.”
Talán Stancsics – Táncsics? – volt az, aki sarkára állt „A’ Lappantyu” érdekében, de hogy az Arisztotelész-Plinius páros a ludas a fecskékről írt minősíthetetlen marhaságokért, az szinte bizonyos.
Most látom, kedves Öcsém, jól elkanyarodtunk a majmoktól és a majomrokonságtól. Mikor Herczeg Ferike vitába szállt a tanító úrral, már Darwin volt a Tekintély. Már megjelentek a könyvei, melyek azóta is közkézen forognak, köztük az ember eredetéről szóló elmélete. Munkái felrázták a tudományos világot és ez nagyszerű volt. Hanem a darwinizmusnak az a szerencsétlensége, hogy mindenki a saját szája íze szerint magyarázza. Tanítványai közül Haeckel alapozta meg a német nemzetiszocialista tanokat, Engels értelmezését beleépítették a marxi-lenini tételekbe, a kapitalisták pedig igazolva látták a kizsákmányolást, mint a természet rendjét.
Darwin Az ember eredete című munkájában írt ugyan az ember és az emberszabású majmok „unokatestvérségéről”, de nem ő volt az első, aki ettől a gondolattól el volt ragadtatva. Linné, a nagy rendszerező már a tizennyolcadik században lelkendezett az ember és a majom hasonlóságán. El is felejtettük, de a marxisták elővették a lomtárból.
1951-ben vagy 1952-ben jelent meg egy füzetecske dr. M. M. tollából. Címe: Az emberszabású majmok. A borító belső oldalán az olvasható, hogy:

Ez a füzet a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulat Központi Biológiai Szakosztálya Állat- és Növénykerti munkabizottságának szerkesztésében készült.

Nos, ebben a Tekintélyek-szerkesztette füzetben olvastam Linné vélekedését az emberszabású majmokról. Szó szerint közlöm, fordítójának magyartalanságaival együtt:
„Az ember unokaöccsei. Kétségtelenül egy élő lény sem áll közelebb az emberhez, mint a majmok. Ezeknek arca, kezei, lábai, karjai és lábszárai, mellkasa és zsigerei hozzánk a leginkább hasonlítanak. Számos mókájuk, vidámságuk és bohóságuk, mindannak utánzása, amit láttak, annyira hasonlítanak reánk, hogy alig lehet megtalálni a határt, amely őket tőlünk elválasztja.”
Dr. M. M. ugyancsak csitítgatja Linné lelkesedését, mert így folytatja: „Ez ugyan túlzás, de sok igazság rejlik benne."
Mellékelem az Antropomorpha – vagyis az emberszabásúakat ábrázoló képet Linné könyvéből… Íme, itt van a Troglodita, a Lucifer, a Szatír és a Pigmeus… Dr. M. M. aztán sorolni kezdi, hogy milyen sok mindenben hasonlítanak a csimpánzra:

„A csimpánz ugyanolyan fogékony a TBC-re, mint mi, emberek.”
Csakugyan sok szegény majom pusztult-pusztul el az állatkertekben ebben a kórban, de a szarvasmarha is megkaphatja ezt a betegséget. (Ezért pasztörizáljuk a tejet.) A veszettséget is megkapja a kutya, a róka, a macska, ez azért még nem bizonyítja, hogy a veszettséget hordozó, vagy közvetítő állatoknak rokonai vagyunk. Ugyanígy van ez a száj- és körömfájással, vagy a rettenetes lépfenével, ami egyaránt pusztít embert, állatot.
Jó, jó, de azért a csimpánz mégiscsak hasonlít az emberre?
Valóban hasonlít, de csak annyira, ahogy ezt a konvergencia1 törvénye megszabja. Ezt a szót látszólagos hasonlóságnak fordíthatjuk. Nézz csak rá egy delfinre és egy cápára! Ugye hasonlítanak egymásra? Pedig az egyik hal, a másik pedig melegvérű emlősállat! Mégis „hasonlítanak” egymásra, mert torpedóalakjuk a legalkalmasabb forma ragadozó életmódjukhoz.

 Jöjjünk közelebb a messze tengerektől ide, a kertek aljára! Nézz meg egy házi nyulat és egy mezei nyulat! Ugye édestestvéreknek látod őket? Tapsifülű, nagy testű rágcsáló mind a kettő! Hanem ez a hasonlóság is csak látszólagos, mert az üregi nyúl – a házi nyúl vadon élő alakja – a föld alá építi fészkét, hat-nyolc csupasz és vak kölyöknek (balra) ad életet, a mezei nyúl pedig a földre ellik, csak három-négy fia van, ezek pedig szőrösen, nyitott szemmel születnek és néhány napos korukban önállóan esznek!
 Mivel a lovat és a szamarat eredményesen pároztathatja az, akinek öszvérre van szüksége, akadnak, akik a házi nyulat mezei nyúllal(jobbra) párosítanák vérfrissítés homályos gondolatával. Egy ilyen kísérletnek csak egy – szomorú – következménye lehet: a mezei kivégzi a házinyuszit. Tarkóharapással öli meg… Mert ez a két élőlény csak látszólag hasonlít…

Nos, lássuk végre a medvét! Azaz a majmot.
A konvergencia törvénye szabja meg az ember és az emberszabású majmok – nagyon felületes – hasonlóságát, mert az ember is erdei lény. A síkságokat csak lóhátra ülve hódíthatta meg, teve nélkül nem boldogulna a sivatagokban – de a sivatagokban is egy-egy erdő – az oázisok – jelentik az életet. Mondanom se kell, hogy a havas hegyoldalakban, vagy a mocsarakban semmi keresnivalónk. Tehát az erdő, az erdő adta táplálék határozta meg az ember és a majom – nagyon felületes – hasonlóságát.
A darwinisták, de későbbi követőik is hangoztatják, hogy a majmok nem az ember ősei – csak az őseik voltak közösek –, de mindent elkövetnek, hogy olvasóikat más belátásra bírják. Íme egy kép T. H. Huxley könyvéből. Címe: Az ember helye a természetben.

Még azt a kis, ölbe vehető gibbont is odaállítják a sorba legnagyobbnak, hogy azt a képtelenséget képpel bizonyítsák!
Fejlődési sor! Íme, itt van a gibbon, az orangután, a csimpánz, a gorilla és az ember csontváza. Én viszont hozzáteszem, hogy ezek az élőlények most, a mi jelenünkben élnek, tehát nem „fejlődhettek” egymásból. Ugyanígy közölhetnék egy macska, egy leopárd és egy oroszlán képét, senki se hinné el, hogy a macskából fejlődött ki a leopárdon át az oroszlán, akkor se, ha a macska képét az ötszörösére nagyítják…
A darwinisták további érvekkel is élnek a fentebb idézett, Tekintélyek-szerkesztette füzetecskében:
„A csimpánz egynejű.” [Sic!] „A hím [szerintük 70-80 kilogramm a súlya] a fa tövében éjszakázik, védi a lombkoronában rejtőzködő családját.”
Ebből annyi az igazság, hogy a valójában 40-45 kilós állatok óvakodnak a fa tetején, törékeny gallyakon éjszakázni. Az egynejűségre még visszatérek.
Huxley óta sok víz lefolyt a Themzén és a Dunán, de a harmadik évezred küszöbén kiadott tankönyvben nem szégyellte a tankönyv írója, hogy ilyen „fejlődési sorral” érveljen:
„Íme, gyerekek, jól figyeljetek, itt van a gorilla, a hegyi gorilla és az ember talpa!”2
Persze, hogy ezek az élőlények is most, a jelenben élnek velünk együtt, tehát nem fejlődhettek egymásból. És ez már a 13. kiadás!
Menjünk tovább!
A darwinisták másik nagy tétele – a „fejlődés” mellett – az „alkalmazkodás”.
Tény, hogy minden emlősállatnak hét nyakcsigolyája van. Az egérnek is, a zsiráfnak is, a szarvasmarhának is. A majom és – természetesen – az ember is hét nyakcsigolyával forgatja a fejét. Milyen nagy volt a darwinisták öröme, mikor felfedezték, hogy a Dél-Amerikában élő háromujjú lajhárnak kilenc csigolyája van. Kilenc! Hát persze! Hiszen a lajhár függeszkedve élő állat. Hosszú szőre sem úgy nő, mint a többi emlősállaté: néki a hasán húzódik a „választék” és a háta felé „fésülődik” a szőre. Mivel közmondásosan lassú, kell neki az a kilenc nyakcsigolya. Jól körül kell néznie, hogy időben észrevegye a rá leselkedő veszélyt.
 Aztán kaptak egy vödör hideg vizet a nyakukba. Nem a lajhárok, hanem a darwinista elméletgyártók.
Felfedeztek egy másik fajt, a kétujjú lajhárt, amelyik nem kilenc, nem is hét, hanem csak hat nyakcsigolyával forgatja a fejét ugyanolyan eredménnyel, mint kilenccsigolyás rokona.
Maradjunk még egy kicsit a lajhároknál. David Attenborough, a jeles természetbúvár megfigyelhette egy lajhár születését az őserdőben, valami ötven esztendővel ezelőtt. Meg is írta Titokzatos állatok nyomában című szép könyvében:
„A lajhár szőrzetéről azt tartják, hogy mikroszkopikus növények egész seregének ad otthont, amitől az állat zöldes-barnás színt nyer, ami jelentősen megkönnyíti számára az ágak közötti rejtőzést. A kis lajhár születése azonban nem nagyon erősítette meg ezt az elméletet, mivel – tekintve, hogy alig pár perce született – még nem fejlődhetett ki a bundájában a saját kiskert, a színe azonban pont olyan volt, mint az anyjáé.”

Azóta – mint írtam – eltelt valami ötven esztendő. Nézem a televízióban a „tudományos-ismeretterjesztő” filmet:
Lajhár úszik a patakban valahol, a dél-amerikai őserdőben. Nem párt keres, nem is táplálék után kutat, hisz a narrátor kijelenti: az állat azért ment a vízbe, hogy a szőrzetén tanyázó algákat megnedvesítse!

Ötven esztendeje, hogy egy tudós, egy filmes kutató megcáfolta az algáktól származó lajhárszíneződést, de az elmélet él, éldegél már fél évszázada. Ha „jól megy”, az elalgásodott lajhárokról ezer esztendő múlva is olvashatnak utódaink a megkövesedett akadémikusok „jóvoltából”.
Kedves Öcsém! Visszatérek még a lajhárokra, mert olyan tulajdonsággal, olyan képességgel bír ez a húszmillió éve élő faj, ami igazán figyelemre méltó majomőst kereső világunkban.
Régóta rágódnak a filozófusok azon, hogy mi az, ami az embert megkülönbözteti a majomtól, egyáltalán: a többi állattól?
A munka?
Pardon. Sok állat végez munkát, gondoljunk csak a fészeképítő madarakra, vagy a méhekre!
Akkor… az eszközhasználat!
Ez a gondolat is sántít, hiszen maga Darwin figyelte meg, hogy egy madárka kaktusztüskével piszkálja ki az eledeléül szolgáló férgeket a fakéreg alól. Kiderült az is, hogy a tengeri vidra a vízfenékről felhozott kővel töri fel a kagylót, hogy megehesse. Később a neves kutatónő, Jane Goodall figyelte meg, hogy egy emlősállat – a zebramanguszta – és segy afrikai keselyű kővel töri fel a hatalmas, kemény héjú strucctojást. Módosítani kellett a tézist: Nem az eszközhasználat, hanem az eszközkészítés különbözteti meg az embert az állattól.
Jens Bjerre – neves dán antropológus – borúlátón nyilatkozott az eszközkészítéssel kapcsolatban a Kalahári című könyvében:

„Néhány év alatt odáig lehet fejleszteni egy csimpánzt, hogy kerékpározik és kanállal eszik, de ahhoz, hogy egyedül rájöjjön arra, hogyan kell egy kőbaltát köszörülni és használni, mintegy huszonötmillió évre volna szüksége.”
Nem tudom, miért huszonöt, miért nem húsz-, vagy ötvenmillió év szükségeltetik ehhez, én száz év alatt se jönnék rá…

Aztán jött Jane Goodall, akiről már írtam. Fiatal angol lány, aki elhatározta, hogy életét a csimpánzok tanulmányozásának szenteli. Elhatározásának becsülettel eleget is tett.

Goodall felfedezte: kőbaltát ugyan nem, de egy primitív eszközt igenis készít a majom! A csimpánzok ugyanis ágacskákat törnek, hogy termeszhangyát „halásszanak”. A termeszbolyba dugdossák a gallyakat és a belekapaszkodó rovarokat megeszik.
Jane Goodall és munkatársa – későbbi férje – le is fényképezték a termeszhalász csimpánzokat. Most még csak eszközhasználatot láttak.
„De a legizgalmasabb tevékenységük az volt – írja a kutatónő –, amikor apró leveles ágacskákat törtek és használat előtt letépkedték róluk a leveleket. Ez volt az első megörökített példája annak, hogy egy vadállat nem pusztán használja a tárgyat mint eszközt, hanem valóban át is alakítja és ekként mutatja be az eszközkészítés kezdetleges formáját.”
„Hosszú ideig az Embert tartották az egyetlen szerszámkészítő állatnak – folytatja Goodall –, sőt, az ember meghatározásának egyik alapvető és általánosan elfogadott tétele az volt, hogy az egyetlen élőlény, mely eszközöket készít szabályos és meghatározott minta szerint. A csimpánz természetesen nem meghatározott minta szerint készíti eszközeit, ennek ellenére a kezdetleges szerszámkészítő képességére vonatkozó első megfigyelések számos tudóst győztek meg arról, hogy újra és bonyolultabb módon kell meghatározni az ember fogalmát. Ha pedig ezt nem tesszük, akkor Louis Leakey megállapítása szerint – a meglévő definíciók alapján a csimpánzt is embernek kellene tekintenünk.”
Elképzelem, amint Goodall, ez az akkor még fiatal lány összenéz az ősemberkutatás pápájával…
Hála Istennek, nem határozták meg újra az ember fogalmát. Louis Leakey visszatért az Olduvai-szakadékba és megszállottan kereste tovább az emberszabású majmok és az ember közös ősét, Jane Goodall is folytatta munkáját évtizedeken át. Mások is bekapcsolódtak az emberszabású majmok figyelésébe.
Egy kutatónő az orangutánokat tanulmányozza Indonézia őserdőiben, egy másik csapat a gorillákat vette felvevőgépek kereszttüzébe.

A filozófusok azonban nem nyughatnak. Annak idején, amikor dr. M. M. a Tekintélyek élén megírta az Emberszabású majmok című füzetét, a béke volt a jelszó. „Magyarország nem rés, hanem erős bástya a béketábor falán!” Ezt hirdették akkoriban a plakátok és a transzparensek. A csimpánz – nem ősünk, de unokatestvérünk – csakis békés állat lehet. Mit ír erről M. M. doktor? Mit eszik a csimpánz?

„Gyümölcsevő. Főleg kóladiót, banánokat és kakaó gyümölcsét eszi.” (Sic!)

Neves Szerzőnek bizony illett volna tudnia, hogy a banán, vagy a magas koffeintartalmú izgatószer, a keserű-fanyar kóladió nem táplálná ezt a mozgékony, nagytestű állatot. Maradna a kakaó. Neves Szerzőnek bizony azt is illett volna tudnia, hogy a kakaócserjének nincs gyümölcse. (Gyümölcsön a fák, cserjék közvetlen táplálékul szolgáló termését értjük.) Termésének magjaiból készíti az élelmiszeripar bonyolult eljárással az általunk ismert kakaót és csokoládét. Neves Szerzőnek azt is tudnia illett volna, hogy a kakaó nem őshonos növény Afrikában. Amerikából, az Amazonas menti őserdőkből telepítették Nyugat-Afrikába. Ültetvényeken termesztik, majom oda be nem teheti a lábát.
Érdekes, hogy ugyanebben a füzetben, néhány lappal előbb Neves Szerző idéz egy XVII. században élt utazót, bizonyos Batellt. Batell szerint a csimpánzok erdőben élnek, gyümölcsöt, fák fiatal hajtásait, fűneműeket esznek, de az állati táplálékot, a csigákat, apróbb madarakat, kisebb állatokat sem vetik meg.
A kóladiós-kakaós étrend a tizenharmadik oldalon olvasható, Batell megfigyelése a hatodikon. Bizony, Batell megfigyelése a jó, az igaz, hiszen háromszáz év után Jane Goodall leírta, hogy a csimpánzok erdei antilopokat, erdei disznókat, páviánkölyköket és felnőtt kacskakezű majmokat zsákmányolnak; nem holmi banánon, kóladión, a kakaó gyümölcsén rágódnak. Persze, hogy a gyümölcsöt is szívesen megeszik. De honnét ez a gyakorlat? Nem tudja a jobb kéz, mit csinál a bal? Raff György úr könyvében olvashatunk a fecskék lehetetlen sárbanteleléséről, de néhány sorral odébb kiigazítják Pliniust és megvédik a lappantyúkat. Ebben a füzetben leírnak mindent, ami csak az eszükbe jut, ember legyen a talpán, aki kibogozza az igazságot.
Telt-múlt az idő, napjainkban egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy az Ember bizony agresszív lény. Ha az ember agresszív, akkor unokatestvéreink is azok! Nem egyenes ági, csak unokatestvéri fokon, de rokonok vagyunk! Jött egy kutató, a japán-amerikai Francis Fukuyama úr, aki leírta, hogy az élővilágban a csimpánz és legközelebbi rokona, az ember képes arra, hogy fajtársait szisztematikusan legyilkolja!
„Csimpánzcsapatok szabályos háborúkat vívnak egymással, amelyek végén a hímek a másik horda összes hímjét megölik és a megmaradt nőstényeket magukhoz ragadják. Úgy bánnak velük, mint a rómaiak Karthágóval.” Megkérdezném Fukuyama urat, ugyan a győztesek be is szórják sóval a csata színhelyét?
Jane Goodall, akit már idéztem, s aki munkatársaival évtizedeket töltött a csimpánzok életének megfigyelésével, leírta a nagy majmok szexuális szokásait is.
Persze, nem „egynejű”, ahogy dr. M. M. úr írta abban a Tekintélyek-szerkesztette füzetben.
Hiszen a csimpánznőstény szervezete olyan, hogy havonta mintegy tíz napig engedi magához a hímeket, de ez is csak akkor következik be, ha nem vemhes, vagy nem szoptat, ami azt jelenti, hogy a nőstények négy-öt évig is távol tartják magukat a nemi élettől. Amikor eljön egy-egy nőstény párzási ideje, akkor a felnőtt hímek mindegyike párzik vele. Békésen sorbaállnak és „a csimpánzhímekre jellemző közönnyel”, ahogyan Goodall írja, sorban meghágják a nőstényt. Egy-egy párzás mindössze tíz-tizenöt másodpercig tart. Néhány nap után, ha a felnőtt hímek megunták a dolgot, a kamaszok is pározhatnak. Tehát szó sincs családról, egyetlen kismajom se tudja, hogy ki az apja.

Jane Goodall szép könyve, Az ember árnyékában magyarul is megjelent 1980-ban, angolul pedig már 1971-ben kiadták. Nem tudni, Fukuyama úr és a hozzá hasonló „filozófusok” honnét veszik a bátorságot az ilyen szemenszedett hazugságok leírására.

Idehaza, a mi Nagy Etológusunk egy kicsit óvatosabb (Pünkösti Árpád cikke, Népszabadság, 1999. január 16). Szerinte a beszéd az, ami a csimpánzősből embert csinált:

„Ha a hetes buszon van 150 hely és felszállnak rá 180-an, akkor is ritkán fordul elő, hogy akár egy pofon is elcsattan. Ha viszont 150 idegen csimpánzt bezsúfolnánk egy buszba, egy sem érkezne élve a végállomásra, mert ha meglökik, azonnal csap, nekiesik az idegennek.”

Mindjárt „bebizonyítja”, hogy állítása igaz:
 „A melbourne-i állatkertben”, folytatja Etológusunk, „páviántelepet [?] akartak létesíteni. A 30-40 különböző helyről összeszedett [?] majmokból két perc alatt üvöltő, verekedő, vérző gombolyag lett. A hímek meg akarták szerezni a nőstényeket, egymásnak estek, széttépték őket, fél nap múlva halt meg a legutolsó.”
Mélyen tisztelt Professzor Úr! Ön, etológus létére, hogyan képzeli, hogyan hiheti el ezt a zavaros páviántörténetet? Hiszen egy etológus még harminc-negyven egérkét se zsúfol „csak úgy” össze egy terráriumba! Gondosan feljegyzi, hány darab egeret, patkányt, hörcsögöt vagy épp tengerimalacot használ kísérletéhez. Feljegyzi a korukat, a színüket, a nevüket, vemhességük idejét, de még a súlyukat is! Pedig ezek a tízezerszám’ szaporított állatkák nem is képviselnek valami nagy – pénzben kifejezhető – értéket. Egy-egy pávián viszont komoly, pénzben is kifejezhető értéket jelent. Különben – hadd kérdezzem meg – milyen páviánról van szó? Hiszen Etiópia és Dél-Afrika között sok fajtájuk él. Befogásukért akármelyik afrikai országban sokat kell fizetni. A befogásra szolgáló eszközök – hálók, csapdák – ugyancsak sok pénzt emésztenek fel, nem beszélve az alkalmazottakról, akik a hálókat, csapdákat felállítják. Hátra van még az állatok teherautón vagy vonaton történő utaztatása a legközelebbi repülőtérig. A szállítás is sok pénzt emészt fel, hiszen az állatokat külön-külön ketrecekben kell szállítani, nehogy még a melbourne-i állatkertbe érkezésük előtt széttépjék egymást. Külön-külön ketrecekben kell őket zárni a repülőgépen is – jó távol egymástól –, hiszen ezek a gyilkos bestiák még a rácsokon átnyúlva is halálos – darwini – párviadalra kelnének, ha már az állatkertbe érkezésükkor is az volt az első dolguk, hogy széttépjék egymást…

Egy ilyen gyűjtőexpedíció bizony sok millióba kerül, ennyi pénz talán a gazdag Ausztráliában is számít… Nem, dehogy számít, hiszen az összegyűjtött állatokat ömlesztik, ezek összeverekednek és az utolsó szálig megdöglenek…
Tisztelt Nagy Etológus! Az ön kurzusain „orvostanhallgatóktól kezdve agrármérnök vagy matematika szakos egyetemistákig sok mindenki tolong”, ahogy ezt az Önről szóló újságcikk állítja. Ön tényleg elhiszi, amit mond?

***

Látod, kedves Öcsém! A butaság, a vakság és a hazugság uralja napjainkban is az Ember származásának filozófiáját. Kutatók figyelik hajnaltól késő estig esztendők, évtizedek óta a csimpánzokat és a többi emberszabású majmot, de senki sem veszi észre, hogy köztük és köztünk sokkal nagyobb különbség van, mint amit a mezei és a házi nyúl között láthattunk. Igaz, csupa olyan dologról van szó, amiről nem „illik” beszélni. Pedig három olyan tulajdonságunk van, ami kizárja rokonságunkat az emberszabású majmokkal:

1. A hányás.

Akárhogy kerülgetem, csak le kellett írnom ezt a csúnya szót.

A hányás fontos védekező eleme az ember szervezetének, amellyel a gyomorba került emészthetetlen, túl sok, vagy éppen mérgező anyagot eltávolítja.


Az alkoholmérgezett ember kihányja gyomortartalmát, a gombamérgezés is hányással – hánytatással – folyik le, akárcsak a fagylaltmérgezés, vagy ha valaki „telezabálja” magát valami nehéz, zsíros étellel.

A majom nem tud hányni. Nem is fog „odafejlődni”, hiszen a nála „fejletlenebb” kutya, macska is kihányja az emészthetetlen vagy mérgező gyomortartalmat.

2. Az izzadás.

Ez hőháztartásunk nagyon fontos része. Az izzadással, állandó párologtatással szabályozzuk hőmérsékletünket, hogy testünk Celsius szerint mért ideális hőfokon maradjon: 36,5 fokon. Harmincnyolc fokon már betegek vagyunk, a negyven fok már életveszélyt jelent, de akkor is fenyeget a halál, ha harminchat fok alá hűlnénk!

Hűvös szél kerekedik, megborzongunk, mert verejtékmirigyeink összehúzódnak. Tomboló nyári hőségben szinte fürdünk az izzadságban: verejtékmirigyeink kitágulnak, folytonos párologtatással tartják testhőmérsékletünket az ideális 36,5 fokon.

A majom azonban nem izzad!

3. Testünk idegrendszere háromféle mozgást irányít:

a) Akaratunktól független mozgások: dobog a szívünk, dolgozik a vesénk, akaratunktól függetlenül üríti váladékát az epénk, hasnyálmirigyünkről csak akkor tudunk, ha cukorbetegek vagyunk. Sorolhatnám mirigyeinket, amelyek mindegyike akaratunktól függetlenül működik.

b) Akaratunktól függő mozgások: akaratunktól függ, hogy megyünk, sétálunk, futunk, beszélünk, vagy éppen dolgozunk.

c) Akaratunktól félig függő mozgások. Ezek a legfontosabbak mostani beszélgetésünkhöz.

„Farkasszemet” nézhetünk valakivel, de előbb-utóbb pislognunk kell, hiszen ha időnként nem pislognánk, kiszáradna szemgolyónk; megvakulnánk. Lélegzetünket is visszatarthatjuk néhány másodpercre, fél percre, de levegőt kell vennünk, különben megfulladnánk!

Székletünket, vizeletünket is visszatarthatjuk ideig-óráig. Ez az a tulajdonságunk, amely végképp megkülönbözteti az Embert a majomtól!

A majom ugyanis akaratától függetlenül akkor üríti székletét vagy vizeletét, amikor vastagbele utolsó traktusa, vagy a hólyagja megtelik. Záróizmai akaratától függetlenül működnek

Nem is kell magyaráznom, kedves Öcsém, hogy a három biológiai eltérés közül a harmadik is elegendő ahhoz, hogy kimondjuk:

A majmokkal semmiféle rokonságban nem vagyunk, biológiai másságuk lehetetlenné teszi, hogy a majmok elinduljanak az emberré válás útján, vagy hogy „unokatestvéreinknek” nevezzük őket.

Majd „kifejlődik” ez a tulajdonságuk? Ugyan, kedves Öcsém! A majmoknál „fejletlenebb” kutya, vagy a macska is szobatiszta! Ez nem fejlődés kérdése. A hörcsög „csak egy butuska rágcsáló” a mi – szubjektív – megítélésünk szerint, agyának teljesítménye nem is hasonlítható egy kutya vagy egy csimpánz agyának teljesítményéhez. Hanem ennek a butuska rágcsálónak összkomfortos lakása van! Szobatiszta! Ás magának egy jól kibélelt hálóhelyiséget, egy éléskamrát, amit feltölt télire való eleséggel: búzával, árpával – és ás egy illemhelyet!
El is felejtettem! A lajhár! Ígértem, hogy visszatérek erre az állatra!

 A lajhár – mint tudjuk – a legbutább, a legtunyább, a legelmaradottabb emlősállata a világnak. Mégis, a világ legesleglustább élőlénye, ha szükségét érzi, megkeresi a kiválasztott fáját, lemászik ennek a fának a tövébe és ott végzi el a dolgát! Csak a majom, az emberszabású majom képtelen erre!

 

Kedves Öcsém! Azt hitted, a Vasfüggöny lebontásával új, tiszta eszmék áramlanak hazánkba… Tévedtél, tévedtünk mindnyájan. A „szabad világot” is a százesztendős, elavult, régesrég cáfolható materialista-darwinista eszmék uralják. Imitt-amott mer valaki nagy levegőt venni és kimondani, amit Robert Jastrow csillagász:

„A természettudós számára, aki az ész hatalmába vetett hitben élt, a történet rémálomként ért véget. Legyűrte a nemtudás hegyeit, sikerült felkapaszkodnia a magasabb csúcsra és amikor feltornászta magát az utolsó sziklamagaslatra, ott csapatnyi teológus köszönti őt, akik már évszázadok óta itt csücsülnek.”

Érdemes elgondolkodnod, kedves Öcsém, Jastrow sorain…