35.

Kényelembe helyeztem magam a hálózsákomban, és a két személyes kis sátor tetejét nézve gondolkodtam. Hálás voltam Sarahnak a rengeteg pokrócért, amit kölcsönadott, így éjszakánként nem kellett megfagynom. Az utóbbi időben rendkívül le tudott hűlni a levegő éjszaka a sivatagban. Lehunytam a szemem, aztán megpróbáltam elaludni, de nem ment. Felültem, lefeküdtem, forgolódtam, birkákat számoltam.

Amikor végképp nem tudtam mit kezdeni magammal, magamra tekertem az egyik vastagabb pokrócot, aztán sétálni indultam. A csodálatosan tiszta csillagoktól tündöklő égboltot, s a megfogyatkozott világító Holdat bámulva lépkedtem az immár hűvös homokban, mezítláb. Amerre csak el lehetett látni, homok volt, meg égbolt, semmi más. Hátrapillantottam a katonai sátrak felé. Teljes volt a nyugalom, kivéve azt a förtelmes zajt, ami még idáig is elhallatszott valamennyire. Sajnáltam érte a fiúkat, hogy minden éjszaka ezt kellett hallgatniuk. Jim Carver múmiákat is feltámasztó horkolását.

Továbbsétáltam, egészen addig, amíg eltűntek a hátam mögül a sátrak, és minden, ami az emberek jelenlétére utalt itt. Leültem a homokba, aztán elővettem a zsebemből a medált, amit Williamtől, azaz Chucktól kaptam.

- Mi a fenét kerestél te a királyné sírkamrájában? – Kérdeztem a holdfénynél csillogó gyöngyházfényű, kerek, aranykeretes medált. A válasz a kérdésemre zúgó fejfájással kezdődött, aztán hasogató fájdalommal folytatódott. Olyannyira fájni kezdett a fejem hátsó része, hogy biztos voltam a kettesszámú agyam újabb növekedésében.

A fejemhez kaptam, tenyeremben szorongatva az amulettet. Leroskadva, a másik kezem is a koponyám csúcsos végéhez kapva vicsorogtam, és nyögtem a fájdalomtól. A hangokra azonban még ekkora fájdalmak közepette is oda kellett figyelnem, amely az amulettből tört elő. Próbáltam megfeledkezni az iszonyú fájdalomról; magam elé tartva a tenyerem, néztem meglepve a tárgyra.

Tik, tik, tik, katt – eképp szólt hozzám, majd gyöngyházfényű héját elnyelte az aranykeret. Helyette egy némiképp kidomborodó, fekete udzsat szem nézett rám vissza. Odamásztam, s fölé hajoltam. Az udzsat szem szembogarából sárgás fény áradt, lassan szétterjedve a szem többi részére is, hogy már alig lehessen látni belőle valamit, majd végül teljesen belevesszen a fénytengerbe. Ezzel együtt halk moraj is felhangzott a medálból, amely egyszerre volt kellemes, és félelmetes hatású.

Aztán a halk morajba lassanként ismeretlen nyelvű beszéd is beleolvadt. Rettenetesen figyeltem, de alig értettem belőle valamit. Csak azt tudtam megállapítani, hogy az óegyiptomi nyelvhez hasonló lehet. Talán egy még régebbi nyelvjárás, amit csak a kezdet kezdetén használtak. Odanyújtottam a kezem a sárgás fényhez, amely sokkal sűrűbbnek tűnt a valódi fénynél, és megérintettem az ujjaimmal. Majdnem olyan érzés volt, mintha langyos vízben nyúlkálnék. Ezzel az érzéssel együtt azonban történt még valami. Elmúlt a hasogató fejfájásom. Pontosan azzal egy időben, hogy megérintettem a fényt.

Elhúztam a kezem, de a fejfájás nem tért vissza. Letettem a homokra a medált, aztán fölé hajolva próbáltam kivenni a benne domborodó udzsat szemet. A sárgás fény azonban hirtelen visszavonulót fújt, majd visszatért a szembogárba. A gyöngyházszínű héj ismét feltűnt, majd visszazárult a helyére.

- Most már soha többé nem fog fejfájás gyötörni – hallottam a hátam mögül egy ismerős hangot. Megfordultam, s ijedten kutattam a hang forrását. Egy sötét alak magasodott előttem. – Ne félj – mondta a kellemes hang. – Asthar vagyok. – Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

- Mit akarsz?

- Kinyitottad az amulettet. Megérintetted a fényt. A radjakok fényét az agyad magába fogadta.

- Miről beszélsz? – Asthar közelebb lépett, aztán leült mellém.

- Te is közéjük tartozol, Mira. A születésed törvényszerű volt – mondta maga elé nézve a csuklyája alól a semmibe.

- Ahhoz képest, hogy becsületesnek tűnsz, elég szépen kitervelted ezt az egészet.

- Nem tudom, mire gondolsz.

- Ó, szóval nem tudod? – Kérdeztem gúnyosan. – Ha olyan fene okos vagy, rájöhettél volna, hogy úgyis megtudom majd az igazat!

- Mivel kapcsolatban? – A férfi hangja olyan nyugodt volt, hogy már ettől a plafonon éreztem magam.

- A professzor elmondta az álmát. Veled álmodott, még hónapokkal az ásatás előtt. TE adtad neki az isteni sugallatot, hogy a sivatagban kezdjen el ásni! Megadtad a pontos adatait ennek a helynek! – Mutattam idegesen a sátrak, és a kutatóárkok irányába.

- Igen – bólintott. – Ez igaz.

- De… miért? Kérlek, magyarázd meg! Ha tudtad, hogy úgyis idejövök, és összefutok majd velük, akkor miért mutattad meg neki a helyet?

- Nem tudtam, hogy ide fogsz jönni – mondta halkan. – Hibát követtem el. Nem éreztem, hogy vagy. Nem éreztem, hogy már megszülettél. Ahogy a Mester sem. Csak amikor már itt voltál, Egyiptomban. Azt akartam, hogy felfedezzék azt a helyet. Hogy feltárják, és minden egyes darab, ami számodra veszélyes lehet, a lehető legtávolabb maradjon tőled. S ha egyszer mégis eljönnél ide, ne férhess hozzájuk. Mert az amulettek, meg a kis láda olyan dolgok, amiket a ti tudósaitok még nem képesek elfogadni. Ebből a korból semmiképp. A tárgyak minden bizonnyal a Kairói Régészeti Múzeum alagsorába kerültek volna, még több másik tárggyal együtt. Ott pedig senki nem férhet hozzájuk, de ami a lényeg, hogy te sem.

Ezért adtam az ötletet a professzornak. Hogy még a te születésed előtt eltűnjön minden, ami bajt hozhat rád, és talán az egész emberiségre is. De hibáztam, mert te már akkor nemhogy megszülettél, de le is diplomáztál. Amikor megtudtam, hogy itt vagy, próbáltam helyrehozni a dolgot. Azért akartalak hazaküldeni, hogy legalább addig távol maradj ezektől a tárgyaktól, amíg lekerülnek a pincébe. Amikor hazautaztál, azt gondoltam, sikerült. De te túl makacs voltál, én pedig nem tehettem már semmit az ellen, hogy visszajöjj. A lavina pedig azóta már útnak indult, s megállíthatatlanul növekszik. Látod, még én is követhetek el hibát. Mindent ott kellett volna hagyni. A homok alatt...

- Még mindig nem értem – ráztam a fejem. – Milyen veszélyben vagyok én, és miért olyan fontos, hogy ezek a tárgyak hozzáférhetetlenek legyenek a számomra? – Asthar mélyet sóhajtott.

– Rendben. Elmesélek neked egy történetet. A te dolgod, hogy megértsd, s a szíved szerint dönts. – Úgy éreztem muszáj őt meghallgatnom, ezért csendben a kietlen sivatag sötétségébe bámultam én is. – Háromezer négyszáz évvel ezelőtt, egy idegen űrhajó szállt le, pontosan ott, ahol a leszállópályát megtaláltátok. – Gondoltam, hogy ezzel az ellipszis alakú, kör alakú mélyedésekkel és hieroglifákkal díszített sima kőfelületre céloz, amely az álmomban is szerepelt. – Akkor a Földnek ezen a részén éppen éjszaka volt. Az űrhajójuk viszont épp elég fényes volt ahhoz, hogy megvilágítsa az adott területet. Amenhotep fáraó, -a harmadik- és felesége Teje királyné, egy romantikus esti sétára indultak Thébában, amikor megpillantották azt a fényes valamit a sivatag fölött. Nem sokkal azután, hogy az űrhajó leszállt, a fáraó, és felesége odavitették magukat a helyszínre. Vagyis ide. Amikor meglátták az ovális alakú repülő szerkezetet, azt hitték, az istenek jöttek el hozzájuk. Áhítattal nézték, ahogy az űrhajó leszáll, majd előlépnek belőle a radjakok. Hosszú megnyúlt, kopasz fejük volt, s hihetetlenül hosszú ujjaik. A ruháik egységesen aranyszínű kezeslábas volt. Amolyan radjak-űrruha. A szolgák letették a fáraó hordozószékét, aztán leborultak a földre. A fáraó, meg a királyné közelebb sétáltak a radjakokhoz, akiknek ugyanolyan új volt ez a találkozás, mint az embereknek.

A fáraó ekkor hirtelen térdre borult a radjakok előtt, a királyné pedig ugyanígy tett. - „Köszönjük néktek, ó hatalmas istenek, hogy meghallgattátok imáinkat, és leereszkedtetek közénk ragyogó napbárkátokkal, nyomorúságos halandók közé, hogy megajándékozzatok minket egy trónörökössel. Ó, bocsássátok meg nékem, hogy ilyen tudatlan vagyok, s másképp látlak benneteket, mint eddig. Milyen isteneket tisztelhetek tibennetek? Ré fiai vagytok talán?” – Ez a fáraó kérdése volt. Mivel a radjakok nem hasonlítottak egyetlen általuk ismert isten-ábrázoláshoz sem, zavarodott volt. Azt hitte, talán megváltoztatták az istenek az alakjukat, mert nem találták méltónak az embereket arra, -még a fáraót sem- hogy saját képükben jelenjenek meg. Tudvalevő, hogy III.Amenhotepnek, és Tejének csak lányai voltak. A trónt pedig csak úgy vihették tovább, ha fiú utódot nemzenek. Az egyetlen fiuk Ehnaton lett. Mondják, hogy volt egy fiú testvére is, aki még gyermekkorában meghalt, de ez nem igaz.

- Thotmeszre gondolsz?

- Igen, de csak sorjában haladjunk. A radjakok nem értették mit mondanak nekik, hiszen nem egy nyelvet beszéltek. Viszont fel voltak készülve, mert egy fordítógépezet is a rendelkezésükre állt az űrhajón. Fejlett technikájuknak ez semmiség volt. Felszerelték magukat vele, aztán a rangidős radjak immár egyiptomi nyelven megszólította a fáraót.

„- Az én nevem, Aton. Mondd hát, mi az amit szeretnél tőlünk?” – A hangja mennydörgésként hallatszott a fordítógépezet miatt. A fáraó újból elmondta, hogy hozzájuk imádkoztak már régóta egy fiúgyermekért, aki majd méltó utóda lehet a trónon. A radjakok megértették mit akar az uralkodó, hisz az ő történelmük is hasonló fázisokon ment keresztül, mielőtt meghódították az űrt. De fejlett technikájuk korántsem jelentette azt, hogy értelmileg is magas szinten álltak volna. Ahelyett, hogy az igazságot mondták volna el a tudatlan embereknek, inkább elhitették velük, hogy ők valóban istenek, és segíteni fognak rajtuk. - „Én megajándékozlak téged egy fiúgyermekkel, de csak akkor, ha ezután azt teszitek, amit közvetlenül parancsolok nektek.”

„ – Legyen akaratod szerint, hatalmas Aton.” – Mondta a fáraó, s ezzel elindult a katasztrófa-lavina. A radjakok meghagyták a fáraónak, és a feleségének, hogy mire visszatérnek, építtessenek egy leszállóhelyet nekik, s világítsák meg azt az örök fényforrással, hogy mikor a kontinens fölé érnek, pontosan tudják, hol kell leszállni. Ám amikor a fáraó azt mondta, hogy hatalmas mécsesekkel fogják körülrakni az „isteni ereszkedőhelyet”, a radjakok rájöttek, hogy ezek a tudatlan emberek még az elektromosságot sem ismerik, nemhogy az örök fényforrást. Ezért összeszedtek néhányat az űrhajójukról, majd odaadták őket a fáraónak. Meghagyták, hogy készítsenek kör alakú mélyedéseket a fényforrásoknak, majd helyezzék azokat bele. A fáraó megköszönte az „isteni tüzet”, s aképp is cselekedett. Hatalmas mészkőtömböket illesztettek össze a megadott méretnek megfelelően, és ellipszis alakúra készítették, gondosan összecsiszolva a réseket. De az eredményt te magad is láthattad. A mélyedésekbe belehelyezték az örök fényforrásokat, közéjük pedig dicsérő himnuszokat véstek.

- Az udzsat szemben is az van? – Kérdeztem közbe. – Az örök fényforrás?

- Nem, az egy másfajta fény. Az örök fényforrás különleges fény. Hallottál már a neutroncsillagokról?

- Nem igazán…

- Ezek olyan kisméretű, nagy tömegű csillagok, amelyek nagy részét neutronok alkotják. Ezek szupernóva robbanások után keletkeznek a csillagok magjából. Rendkívül sűrűek, és nagyon fényesek. A radjakoknak bizonyára sikerült kísérleti úton előállítaniuk a neutroncsillagok anyagából olyan fényt, amely sosem alszik ki semmilyen körülmények között, illetve stabil állapotú.

- Hová lettek ezek a fények a leszállópályáról?

- Az orgonok elvitték őket, hogy a radjakok soha többé ne térhessenek vissza ugyanarra a helyre. A radjakok ugyanis először nem tudták, hogy mi is létezünk. Odalent az orgonok megvizsgálták a fényt, innen tudom én is, hogy miből való. Ez rendkívül nagy tudásra utal, de hallgass tovább. - Hallgattam, bár hirtelenjében rengeteg kérdésem lett volna még az örök fényforrással kapcsolatban, nem is beszélve a radjakokról. – Hét földi nap múlva a radjakok visszatértek. A leszállópálya készen állt, csak rájuk várva. A fáraó, meg a királyné a megbeszélt időpontban kivitették magukat a sivatagba, s amikor megpillantották az égen a mozgó fénypontot, már tudták, hogy eljött az idő.

- Igen, ennek így kell lennie – suttogtam magam elé bambulva. Most már tudtam, hogy valóban erről szólhatott az első álmom.

- A radjakok leereszkedtek, és magukkal hoztak egy radjak csecsemőt a királyi párnak – folytatta Asthar zavartalanul. – Átadták nekik, de feltételeket szabtak. A csecsemőt nem hagyták magára, két radjakot is mellé adtak, egyiptomi papoknak álcázva őket. A fáraónak pedig megparancsolták, hogy aszerint legyen felnevelve a gyermek, ahogy a radjak-papok akarják. Az uralkodót, és feleségét rávették, hogy mindenben támogassa az ő két papjukat, így megfelelő utódjuk lesz majd a trónra a gyermek. Valamint senkinek ne szóljanak arról, honnan való a gyermek, ennek a történetnek teljes titokban kell maradnia. A királyi pár minden feltételt elfogadott. Végtelenül boldogok voltak a fiúgyermek láttán. Ez a csecsemő, akiből később szintén uralkodó lett, természetesen Ehnaton volt. – Itt szünetet tartott, nekem pedig fel kellett dolgoznom az eddig elhangzottakat. Így már persze érthető volt a földöntúli technika a frigyládamásolaton, és a medálban. De nagyon sok mindent még mindig nem értettem.

- Ez a medál… mire való? – Kérdeztem a még mindig a kezemben pihenő tárgyra pillantva.

- Amolyan adó-vevő készülék. Mindkét radjak-papnál volt egy. Ezen keresztül tartották a kapcsolatot a rangidős radjakkal, Atonnal. – Ezzel úgy gondoltam, William-Chuck egyik álomtöredéke is értelmet nyert, a sötétben gubbasztó csúcsos fejű papról, meg a kezei közül előtörő fényről.

- Miért múlt el a fejfájásom tőle?

- Mert megérintetted a fényt. Magadba fogadtad a radjakok fényét. Ezáltal alkalmazkodtál. Mint mondtam, te is közéjük tartozol.

- Közéjük?!

- Te is a radjakok szülötte vagy, Mira. – Villámcsapásként ért a hír, és ugyanúgy távozott is az agyamból. Képtelen voltam hinni neki.

- Az lehetetlen – visszakoztam. – Nekem vannak szüleim. Úgy értem, engem ők… nemzettek.

- Akkor ezt rosszul tudod. Az édesanyádat mesterségesen termékenyítették meg. Az apád nemzőképtelen volt. Lehetséges, hogy erről inkább édesanyáddal kellene tárgyalnod. – Ez még nagyobb mellbevágás volt, mint a Sarahval való találkozásom.

– Úgy érted, anyám is benne volt? Mármint, tudta, hogy…

- Nem, ő nem tudhatta. Még az orvos sem tudhatta.  Ahogy mi sem egy ideig. Ha tudtuk volna, akkor talán te most nem lennél itt.

- Nem, az nem lehet – ráztam a fejem, aztán elindultam visszafelé a sátramhoz.

- Most már nincs visszaút – hallottam még a hátam mögött, de bár ne hallottam volna. Közel jártam ahhoz, hogy kétségbe essek.