A piltdowni ember, a XX. század legnagyobb tudományos csalása!

A délkelet-ázsiai szigetvilág hobbitjain még folyik a tudományos vita, valóban egy egyedülálló emberfaj vagy rassz képviselőjére találtak-e a kutatók? A tudomány oly sokszor átkozott óvatossága és örök szkepticizmusa minden meglepő, a jelen tudományképébe nem illeszkedő új felfedezés esetén azonban nem véletlen. A tudományosság legfőbb alappillére az empirizmus és objektivitás, de hús-vér, tehát esetenként gyarló emberek művelik. Tudjuk, hogy Gregor Mendel híres borsókísérletei, amelyek a genetikai tudományának alapját teremtették meg, túl pontos eredményt adtak ahhoz, hogy ne tételezzük fel az adatok kozmetikázását. Az ágoston rendi szerzetes szándékai viszont alapvetően jók voltak, elmélete utóbb igaznak bizonyult. A tudománytörténet azonban sok kevésbé jóindulatú stiklit is ismer, amelyek elkövetőit a tréfa, a hírnév, az ellenlábasok lejáratása vagy éppen anyagi érdekek motiválták. A politika és a társadalmi elvárások is kikerülhetetlenek, elég csak arra gondolnunk, hogy a modern ember bölcsőjét tekintve mely térségek tudósai támogatják egyik, vagy másik elméletet (egyes ősember-rekonstrukciók például mongolredővel formázzák meg a kelet-ázsiai erectusokat).

A csalások elsősorban nem azért károsak, mert egy adott tudományos folyamatot megzavarhatnak, ideiglenesen tévútra terelhetnek. Hiszen egy tudományos elmélet, illetve azok egymásra épülő rendszere nem egy vizsgálatra, felfedezésre épül, így a szándékos vagy akaratlan tévedések idővel kirostálódnak (az is előfordulhat, hogy a tények utólag igazolják az elméletet, amelyet pusztán tapasztalati úton még nagy merészség volt felállítani). Az erkölcsi kár ennél jóval nagyobb. A tudomány világára a társadalom egyébként is bizalmatlansággal tekint, többek között azért, mert nem tudja megadni azt, amit a hit (legyen az vallás vagy ezoterikus tan) a maga rendíthetetlen magabiztosságával képes: választ adni az emberek akarata és reményei szerint. A csalások a tudomány egzaktságának mítoszát kezdik ki, mint olyan értéket, amely szembeállítható az előzőekkel. Nem véletlen, hogy a következőkben tárgyalt piltdowni ember esetét valamennyi evolúciót támadó tan (pl. a kreacionizmus), vallás fő példaként említi az elmélet megalapozatlanságának bizonyítására.

1912. december 18-án szenzációs hírt közöltek címoldalaikon az angol napilapok: Sir Arthur Smith Woodwart, a neves paleontológus és Charles Dawson, amatőr, de elismert régész jelentős felfedezésről számolt be, Sussex megyében, Piltdown község mellett ősember maradványait találták. Abban a korban a vagyunk, amikor a tudomány lázasan kutatott a hiányzó láncszem, a majom és ember közötti összekötő kapocs iránt. Az azóta már kikopott majomember elnevezés is erre a korszakra utal. Bár az evolúció elméletéből egyértelműen következtethető, hogy az ember törzsfejlődés során alakult ki, 1859-ben Darwin még csak óvatosan mert fogalmazni ebben a kérdésben a korszakalkotó művében (A fajok eredete természetes kiválasztás útján). Bár a tudomány viszonylag hamar magáévá tette az evolúció elméletét, a feltételezett hiányzó láncszem felfedezése döntő bizonyítékul szolgálhatott volna a kétkedők számára. Meg is indult a vadászat, amelynek legjelentősebb európai lelete a Heidelberg melletti Mauer homokbányában 1907-ben talált előember maradvány, egy majomszerű vonásokat mutató állkapocs volt. Álcsúcsa hiányzott, méretei nagyobbak, viszont a fogak teljesen emberszerűek voltak.

A piltdowni lelőhelyet az 1864-ben született, ügyvédként dolgozó Charles Dawson fedezte fel, pontosabban nyomozta ki, miután útjavításra használt kövek között gyanús tárgyakra bukkant. Az 1908-ban tartott első terepszemléin maga nem, csak egy kőfejtő talált egy agykoponya töredéket. Folytatva a vizsgálódást, emberi és állati csontmaradványokra, pattintott kövekre bukkant. A sikereken felbuzdulva értesítette Sir Arthur Smith Woodwardot (1864-1944), a londoni Természettudományi Múzeum ismert paleontológusát, aki addig elsősorban halkövületek feltárásában szerzett jártasságot. Az 1911-ben készült fotón látható mindkét úriember kedvelt foglalatossága közepette, középen Daswon, jobbra Smith Woodward. 1912 nyarán együtt még több koponyatöredékre bukkantak. A decemberi sajtótájékoztató másik tárgya, a híressé, utóbb hírhedté vált állkapocs � a benne ülő két őrlőfoggal - szintén 1912-ben került elő.

Az állkapocs és az agykoponya töredékek összetartozását a lelőhely azonos volta mellett semmi sem igazolta, de egy (majom)ember maradványainak vélve vizsgálták. A töredékek alapján rekonstruált agykoponya kétségtelenül emberi volt, 1350 cm 3 térfogattal. Primitív bélyege a szokatlan falvastagsága (közel 1 cm), valamint Smith Woodward szerint a tarkótájéka. Az állkapocs a fogak kivételével azonban kifejezetten majomszerű volt, amelyet már akkor az orángutánéhoz hasonlítottak. Éppen ez a kettőség támasztotta alá a felfedezés jelentőségét, vagyis azt, hogy a majom és ember közötti hiányzó láncszem került a kutatók kezébe.

Piltdownban még egy foglelet került elő 1913-ban, a szemfog megtalálója Pierre Teilhard de Charden jezsuita teológus és paleontológus volt (aki jelen volt a pekingi ember feltárásakor, és akinek ténykedését a katolikus egyházfők nem nézték jó szemmel). Ugyanebben az évben Smith Woodward nevet is adott a leletnek. Az Eoanthropus dawsoni tudományos elnevezés jelentése: Dawson hajnalkori embere. A szintén a lelőhelyen talált állatmaradványok alapján úgy vélte, hogy a hajnalkori ember legalább 1 millió éve élt.

Piltdownban azonban ezek után már semmi sem került elő. Charles Dawson 1915-ben jelezte, hogy egy második koponyára bukkant két mérföldre az eredeti lelőhelytől. Azonban a fontos lelet örökre ismeretlen maradt, és nem is firtathatták, mivel Dawson 1916-ban vérmérgezésben elhunyt.

Már kezdetektől merültek fel kényes kérdések is. A lelet hitelességét senki sem kérdőjelezte meg, annál inkább az agykoponya rekonstrukciójának megfelelő voltát. A British Múzeum szakemberei másolatok alapján újrarekonstruálták a koponyát, amely így a modern emberére sokkal jobban hasonlított. Nagyobb zavart okozott a lelet körül, hogy egyre másra fedeztek fel elő- és ősember leleteket szerte a világban, és a piltdowni ember egyre kevésbé illett az emberi törzsfejlődés formálódó képébe. A probléma feloldására született meg a párhuzamos evolúció elmélete, vagyis az, hogy az embernek kettős leszármazási vonala volt. Az egyik ág, amelybe a jávai, heidelbergi és neandervölgyi emberek tartoztak, utóbb kihalt. A másik ágba olyan emberek tartoztak volna, amelyek agykoponyája már kezdetektől emberszerű volt, ami illett is egy akkor uralkodó elmélethez, amely megkeserítette több akkori antropológus életét (pl. ezért nem tekintették sokáig emberelődnek az 1925-ben felfedezett dél-afrikai Australopithecust). A viták és szaporodó ellentmondások ellenére azonban senki sem feltételezte, hogy valaki olyat tett, ami nem jellemző egy angol úriemberre�

1955-ben robbant a bomba, mikor J.S. Weiner fiatal oxfordi antropológus közreadta A piltdowni csalás című munkáját. A leleplezéshez egy 1949-ben kidolgozott módszer nyújtott segítséget: a fluor-teszt. Bebizonyosodott, hogy a piltdowni leletek nem származhatnak ugyanabból a geológiai rétegből. A koponyacsontokat és az állkapcsot nitrogén teszttel is vizsgálták, amely azt mutatta, hogy az előbbiek néhány ezer évesek, míg az utóbbi jelenkori. Az állkapocs nem csak orángutánszerű, hanem minden bizonnyal ezen emberszabású rokonunk testrésze. Az állati és emberi maradványok származási helye változatos, az elefántcsont töredékek feltehetően Észak-Afrikából erednek. Az eszközök származására nem derül fény, elképzelhető, hogy hamisítványok voltak (a múlt század elején nagy divat volt az ilyen eszközök beszerzése, és ehhez igazodott a hamisítóipar is).

Azt, hogy szándékos csalás történet, a csontok tüzetes vizsgálata tette egyértelművé: az orángutánfogakat megreszelték, hogy emberszerűek legyenek; a maradványokat savval kezelték, hogy az így nyert barnás színűkkel réginek tűnjenek.

Bár a fent tárgyalt ellentmondások miatt már sokan sejtették, hogy valami nincs rendben a leletek körül, hatalmas meglepetést, és nem kis felfordulást okozott a leleplezés, hiszen még az iskolai tankönyveket is át kellett írni.

Ki állhatott a csalás mögött? Erre soha nem fog fény derülni, hiszen a leleplezés időpontjában már valamennyi főszereplő halott volt. Charles Dawson bűnösségében szinte mindenki biztos, Smith Woodwardot sokan inkább baleknak tekintik. Élete végéig hitt a felfedezése jelentőségében, másról sem volt hajlandó beszélni, mikor kollégái meglátogatták az idős tudóst: �Bár az idő rossz volt, ki kellett mennünk taxin a lelőhelyre. Nagy esernyő alatt állva mutatta meg Sir Arthur azt a helyet, ahol a híres leleteket felfedezte". Újabban felvetették, hogy talán Martin A.C. Hinton, Woodward technikai munkatársa is közreműködött a csalásban, hiszen ők rendelkezett olyan ismeretekkel, amilyennel Dawson biztos nem. Elképzelhető, hogy a tréfája révén elindult tudományos lavinát már nem merte, vagy merték leállítani. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy 1970-ben a Természettudományi Múzeumban olyan állati csontokat találtak, amelyek a piltdownikkal rokoníthatók.

A legvadregényesebb elmélet (Richard Milner, amerikai tudománytörténész jegyzi) szerint Sir Arthur Conan Doyle, a Sherlock Holmes történetek írója áll a csalás mögött. A depressziótól szenvedő, és a természetfeletti jelenségekben, okkultizmusban egyre inkább elmélyülő Doyle akkoriban nagyon megorrolt a tudományos világra. Egyik művébe, Az elveszett világ-ban is tett arra - állítólag � rejtett utalásokat, hogy érdekelt volt a hoaxban.