Festett lepke és hamis koponya - átverések a tudományban

Pesthy Gábor|2010. 12. 12., 21:00

Általában elmondhatjuk, hogy kutatók zöme igyekszik a lehető legalaposabb munkát végezni. Természetesen a tudomány művelői sem tévedhetetlenek, tehát mindig jelennek meg olyan beszámolók, amelyek nem állják ki az idő próbáját. A nem szándékos tévedések mellett akadnak azonban tudatos megtévesztések is. Néhány kutató pénzért, hírnévért, esetleg tréfából hajlandó akár leleteket vagy kutatási eredményeket is hamisítani.

Egy közönséges citromlepke (Gonepteryx rhamni)

A közelmúlt legnagyobb port felvert szándékos tudományos megtévesztése Woo Suk Hwang őssejtekkel kapcsolatos csalása volt. A kutatások történetét azonban végigkísérik a megtévesztések és a hamisítások. Ezek az esetek arányaikban elenyészők a becsületes kutatásokhoz képest, mégis különösen szomorúak, mert megrendítik az emberek tudományba vetett bizalmát.

Charlton citromlepkéje

Az egyik legrégebbi ismert tudományos csalás 1702-ből származik. William Charlton (1642-1702) angol lepkegyűjtő közvetlenül a halála előtt küldött egy lepkepéldányt a neves londoni entomológus (rovarász), James Petiver részére. Petiver egészen lázba jött az addig még nem látott lepkétől. A lepke hasonlított a közönséges citromlepkére (Gonepteryx rhamni), de a szárnyán különös fekete pettyek voltak. 1763-ban maga a nagy Linné is megvizsgálta a lepkét, és új fajnak minősítette, amelynek a Papilio ecclipsis nevet adta. Be is vette híres rendszertani munkájának (Systema Naturae) 12. kiadásába.

Harminc évvel később, 1793-ban azonban kiderült a turpisság. John Christian Fabricius dán entomológus tüzetesen megvizsgálta a lepkét, és megállapította, hogy a fekete foltokat utólag festették rá, a lepke amúgy egy közönséges citromlepke. Az viszont már sosem derül ki, hogy Charlton azért követte el a csalást, hogy nevét megörökítsék, mint egy új faj felfedezőjét, vagy csak meg akarta tréfálni a tudományos világot.

Földön kívüli élet egy meteoritban

1864. május 14-én meteorzápor hullott Dél-Franciaországban, Peillerot város közelében. A meteoritok úgynevezett szenes kondritokból álltak, és az "Orgueil" nevet kapták. A meteoritokból mintákat gyűjtöttek, és elküldték a montaubani Természettudományi Múzeumba, ahonnan továbbküldték Európa más múzeumaiba, csak kettőt tartottak meg üvegedényben lezárva.

A meteoritok egyikét csak az 1960-as évek elején vizsgálta meg Bart Nagy amerikai geokémikus, aki életnyomokra emlékeztető, fura mikroszkopikus mintázatokat fedezett föl bennük. Eredményeit a Nature-ben publikálta, és ezzel kezdetét vette a napjainkig is tartó vita: tartalmaz-e bármely meteorit fosszilis mikroszkópos életnyomot.

Nagy munkája más kutatókat is arra ösztönzött, hogy megvizsgálják a meteoritokat. 1962-ben egy chicagói kutatócsoport kért engedélyt a montaubani minták megvizsgálására. Meg is kapták az üvegbe zárt mintát (a másik éppen Nagy laboratóriumában volt). Izgatottan bontották fel az üveget és láttak neki a vizsgálatoknak. A felfedezés azonban sokkolta őket. A meteorit nem tartalmazott semmilyen mikrofosszíliát, viszont találtak benne mélyen beágyazódott növényi maradványokat (egész magokat) és szenet.

Az egyik eredeti Orgueil meteorit

A kutatók rögtön arra gyanakodtak, hogy a meteoritnak a növény- és széntörmeléket tartalmazó része nem a meteorit eredeti alkotója, hanem valahogy hozzákapcsolódott ahhoz. A röntgenes elemzés azonban kizárta ezt a gyanút. A növényi részek kétségtelenül beleágyazódtak a meteorit saját anyagába.

Csupán három lehetőség adódott. A törmelék földön kívüli növényből származik; a darabkák véletlenül ágyazódtak be a meteoritba; illetve valaki szándékosan helyezte el a törmeléket egy előre megfontolt csalás részeként.

Hamarosan kiderült, hogy a növényi magok egy Dél-Franciaországban honos szittyó magjai, azaz szó sincs földön kívüli élőlényekről. Azután azt gondolták, hogy a növény valahogy belenőtt a meteoritba, de ez nem magyarázta meg a szén jelenlétét. Végül csak az emberi beavatkozás maradt az egyetlen lehetőség, hogy a szén és a növény egyszerre a meteoritba kerüljön.

Az Orgueil vízzel érintkezve rendkívül puhává, agyagszerűvé válik. Így a kutatók feltételezték, hogy ha valaki megnedvesítette a kőzetet, könnyen beletehette a maradványokat, amelyek ott is maradtak, amikor a meteorit kiszáradva újra megszilárdult. Az egyetlen probléma az volt, hogy a meteorit felszínén látszólag ott volt az az üveges réteg, amely az atmoszférán való áthaladáskor a hő miatt keletkezik. Alaposabb vizsgálattal azonban kiderült, hogy ez valójában egy megszáradt ragasztóréteg.

Miért fáradozott vajon valaki ezzel 1864-ben? Valószínűleg néhány korabeli tudós eszelhette ki a csalást. Akkoriban cáfolta meg Louis Pasteur az élet spontán keletkezésének elvét. Lehet, hogy valakik így akarták megtréfálni a nagynevű Akadémiát, de tervüket meghiúsította, hogy az összegyűjtésük idején senki sem vizsgálta meg alaposan a meteoritokat.

A piltdowni ember

A 20. század legnagyobb visszhangot kiváltó tudományos csalása a piltdowni ember volt. A század elején a tudóstársadalom lázasan kereste a fosszilis "hiányzó láncszemet", amely bizonyította volna az ember és a majom közti evolúciós kapcsolatot. 1907-ben Németországban találtak egy állkapocscsontot, amely mutatta mindkét faj jellegzetességeit. Ez az úgynevezett Homo heidelbergiensis volt addig a legjobb bizonyíték a kapcsolatra, de a tudósok valami jobbra, valami látványosabbra vágytak.

Ekkor lépett színre Charles Dawson, angol ügyvéd és lelkes amatőr paleontológus. 1908-ban néhány munkás - ismerve a fosszíliák iránti érdeklődését - vitt neki pár különös csontdarabot, amelyet egy Piltdown melletti kavicsbányában találtak, ahol dolgoztak. A lelet fölkeltette Dawson érdeklődését, aki hamarosan megszervezte saját ásatását a kavicsbányában. Végül megszerezte Arthur Smith Woodward, a British Museum geológiai osztálya vezetőjének a támogatását is.

A szenzációs felfedezés 1912-ben történt. Woodward a közelben dolgozott, amikor Dawson két koponyatöredékre és egy igen különös állkapocsra bukkant. A koponyadarabok és az állkapocs közelsége miatt Dawson és Woodward azt a következtetést vonta le, hogy minden bizonnyal egymáshoz tartoznak, azaz ugyanannak a koponyának a részei. Ez igazán izgatottá tette őket, mert a koponya egészben emberre és majomra jellemző vonásokat is mutatott. Az állkapocs majomszerű, míg az agykoponya-darabok határozottan emberiek voltak. Ha a csontok valóban ugyanattól az élőlénytől származtak, akkor megtalálták a hiányzó láncszemet.

A piltdowni ember koponyájának rekonstrukciója (a sötét részek a megtalált darabok másolatai)

1912 decemberében Woodward bemutatta a koponya rekonstrukcióját a londoni Geológiai Társaság ülésén. Woodward kijelentette, hogy a piltdowni ember koponyája egy nagyjából félmillió évvel korábban élt emberé lehet. Az állítás rögtön nagy vihart kavart a tudóstársadalomban. Sokan úgy vélték, hogy az állkapocs és a koponya egyszerűen túlságosan különböző ahhoz, hogy összetartozzanak. Végül azonban Woodward követői győztek, és az új faj bekerült a szakkönyvekbe Eoanthropus dawsoni néven. (Ne felejtsük, a radiokarbonos kormeghatározást csak 1949-ben találták fel!)

A piltdowni koponyát majdnem négy évtizedig valós leletnek fogadták el a kutatók. Ahogy azonban egyre több korai ember csontvázmaradványát tárták fel, nyilvánvalóvá vált, hogy a piltdowni ember gyökeresen eltér minden más lelettől. Ezért 1953-ban a British Museum három kutatója alapos vizsgálatnak vetette alá a maradványokat. Az eredmény megdöbbentő volt: a koponya hamisítvány!

A piltdowni leletek elemzése. A festmény hátsó sorában jobbról a második Dawson, a harmadik Woodward

Fluoridos kormeghatározással kiderült, hogy a koponyadarabok mintegy 50 000 évesek, az állkapocs azonban csak néhány évtizedesnek bizonyult. Azt is kimutatták, hogy az állkapcsot kálium-dikromáttal színezték, hogy öregebbnek látsszon. A kutatók megállapították, hogy valaki egy modern majom, valószínűleg orangután állkapcsát módosította, majd elhelyezte a koponyadarabokkal együtt a lelőhelyen.

A csaló személye még ma sem egyértelmű. A legtöbben egyetértenek abban, hogy Dawson volt a hamisító, hiszen ő nyerte ebből a legtöbbet: nevét megörökítette az utókor, híressé vált a lelet miatt. A gyanút az is alátámasztja, hogy Dawsonról kiderült, más hamis régiségekkel is kereskedett. Ennek ellenére időről időre más gyanúsítottak neve is felmerül, még Arthur Conan Doyle neve is bekerült a lehetséges hamisítók közé. Doyle Piltdown közelében élt, és élénken érdeklődött a paleontológia iránt.

Bárki is követte el a hamisítást, ezt tekintik minden idők egyik legkárosabb tudományos csalásának, mivel évekre visszavetette az evolúcióelmélet fejlődését, miközben a kutatók hiábavalóan próbálták beilleszteni a hamis koponyát a fosszilis leletek sorába. Ráadásul az evolúcióelmélet megkérdőjelezői, a kreacionisták és az intelligens tervezettség hívei a mai napig elrettentő példaként hivatkoznak rá. Azt a látszatot próbálják kelteni vele, hogy az összes evolúciós lelet megbízhatatlan, és az evolúcióelmélet hívei mindenre képesek, nehogy kiderüljön Darwin "tévedése".

Persze azóta több letről is kiderültek komoly hiányosságok és ferdítések.

Néhány hiányzó láncszemet az evolúciós skálán egy fogból vagy egy állkapocs darabból kiindulva rajzoltak meg.

A radiókarbonos kormeghatározás pedig, szintén olyan pontatlnnak mutatkzik mint maga az evolúciós elmélet.