Az Ararát-anomáliának nevezett képződményre 1949-ben bukkant az Egyesült Államok légiereje, amely a katonai szempontból fontos török–szovjet határ közelében végzett felderítő akciót. 
A légierő filmre vette az Ararát csúcsától mintegy két kilométernyire, 4274 méter magasan elhelyezkedő hajószerű alakzatot. Az Ararát-anomáliáról ezt követően több repülőgép és műhold is készített felvételeket, 1956-ban, 1973-ban, 1990-ben, majd 1992-ben. 

A kreacionisták mérnöki terve Noé bárkájáról

A hajószerű képződményről végül 1995-ben hozott nyilvánosságra hat képkockát Porcher Taylor, a Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának műholdas hírszerzésre szakosodott kutatója. Taylor az információs szabadságról szóló törvény alapján érte el a titkosított felvételek közzétételét, és 1993 óta ostromolja a hírszerző hivatalokat a képek közléséért. A most megjelent képet még 2003-ban készítette a Digital Globes QuickBird nevű műholdja, ezen valóban egy hajószerű alakzat látható. A kérdés eldöntéséhez azonban mindenképpen helyszíni kutatásokra lenne szükség, amit mindeddig megtiltottak a török hatóságok. Porcher Taylor szerint nagyon valószínű, hogy a fényképeken egy természetes sziklajég képződmény látható, ugyanakkor az is lehetséges, hogy egy valódi hajót látni a képeken. Ha ez bebizonyosodik, akkor annak bibliai léptékű jelentősége van. 
Taylor szerint a képeken látható „hajó” hossz-szélesség aránya hat az egyhez, ami megfelel a Teremtés könyvében található beszámolónak. A Biblia szerint Isten megparancsolta Noénak: építsen egy – mai mértékkel – 180 méter hosszú, 30 méter széles és 18 méter magas bárkát. Isten ezt követően negyven napig esőt bocsátott a földre, és „annyira nevekedének a vizek, hogy felveheték a bárkát, és az felemelkedék a földről. A vizek pedig áradának, és… felette igen nagy erőt vevének a földön, és a legmagasabb hegyek is mind elboríttatának, melyek az egész ég alatt valának” – állítja a Biblia, amely szerint az áradást nyolc ember kivételével senki nem élte túl. 
Az Ararát-anomália mellett található egy másik érdekes képződmény is az Ararát-hegységben, amely évtizedeken keresztül csigázta a professzionális és autodidakta archeológusok fantáziáját. A török hadsereg tisztjéről, Ilhan Durupinarról elnevezett képződményre a török légierő századosa 1959 októberében lett figyelmes egy NATO-akció közben, néhány kilométernyire az iráni határtól. Durupinar rögtön jelentette a török hatóságoknak, hogy egy hajószerű alakzatot látott a levegőből. Ezt követően 1960 szeptemberében került sor az első expedícióra, amely megvizsgálta a helyszínt. Néhány napos ásás és robbantás után, amelyet a „bárka” belsejében végeztek, csalódottan tapasztalták, hogy az csupán földet és sziklát tartalmaz. A jelentés végül úgy összegezte, hogy amit találtak, az csak „egy furcsa természeti képződmény, nincs emberi kéz munkájára utaló nyom”. 
Az expedíció kudarcát követően a Durupinar-képződmény közel húsz évig feledésbe merült, 1977-ben bukkant rá újra az autodidakta régész és felfedező, Ron Wyatt. Wyattnek sikerült kutatásaiba bevonni a korábbi űrhajóst, John D. Irwint, illetve a kreacionista John Morrist. Irwin, akit mellesleg egyszer el is raboltak az egyik expedíció során, így nyilatkozott: „Mi mindent megtettünk, amit csak lehetett, de Noé bárkája kicsúszott a kezünkből.” Később csatlakozott a helyszínt kutatókhoz David Fasold, aki utóbb könyvet is írt az expedícióról Noé bárkája címen, valamint John Baumgardner geofizikus is. A csapat tüzetesen átvizsgálta a „hajót”, rengeteg fúrást végeztek, és arra a következtetésre jutottak, hogy Noé bárkájára bukkantak. Geológus körökben azonban továbbra is az az általános megegyezés, hogy a „bárka” csak egy agyagképződmény, amely véletlenül úgy néz ki, mint egy hajó. 
Az Ararát-hegységben különben – ha hinni lehet a beszámolóknak – elsőként a cári légierő egyik tisztje talált rá egy befagyott tóból kiálló hajótestre még 1916-ban. Ezt követően a cár személyes parancsára katonák százai fésülték át a környéket, és egy több száz helyiségből álló hajótestre bukkantak. A Szentpétervárra küldött leletek és fotók a forradalom során eltűntek, ezt követően többször próbálták megkeresni a titokzatos hajót, de mindhiába. Egyes feltételezések szerint a hajótest a század eleji olvadásnak köszönhetően vált láthatóvá, azóta újra elborította a jég és a hó.